ESETLEG NEM TELJESEN RONDA

  Csősz Géza szegedi fotóművésznek van egy gyönyörű, Mamiya 645-ös típusú, középformátumú fényképezőgépe, méregdrága masina, nagy látószögű objektívvel, mások autót vesznek ennyiért, és nekik teljesen igazuk is van, Gézának viszont nagyon nem lett volna igaza, ha autót vesz helyette, mert ő úgy tud belenézni abba a gépbe, úgy exponál, úgy nyomja meg a gombot, hogy Szeged teljesen élhető helynek, kicsinyke világvárosnak mutatkozik a képein, normális épületek, pazarló, szellős és belakott terek, megejtően barátságos, mégis eseménydús időjárás, és tök érdekes emberek, de tényleg, erős ajánlat ez, én, önkormányzati szinten, azonnal megvásárolnám Géza munkaidejét, kilogrammra, iszonyú pénzekért, mert az ő képein, végre, működik ez a város, lüktet és pulzál, szólnak a dobok, bizonyos értelemben egyfolytában majális van, falják a nők a vattacukrot, a férfiak meg vigyorogva, ráérősen söröznek, vagy épp fényképeznek, mert tudják, hogy a cigarettafüstjük mögé kifejezetten érdekes ábrákát rajzol közben a foltos lombozat meg a nap, és ezek az emberek vigyáznak a régi épületeikre, büszkék rájuk, néha úgy, hogy teletetoválják őket, mint a saját bőrüket, és élvezik is, hogy büszkék és vigyáznak és tetoválnak rájuk, hogy ők mindezt megtehetik, és szinte mindig süt a nap, de ha esetleg mégsem, akkor meg jön egy apáca, általmegy a keskeny pallón, s elrepül, a TIK?, hát a TIK az meg kész New York, vagy inkább Amszterdam, én vagyok a képen az a biciklis alak, bár ez most mellékes, ha meg igazán meleg van, akkor kiülnek a családjukkal a tereikre, a ligeteik gyepére meg a parti homokra, és még csak berúgniuk se kell, mégis állati jól érzik magukat, mert szeretik és becsülik és tisztelik egymást szemérmesen, ezen a képen a Géza családja van meg az enyém, ám a könyv szempontjából ez is mellékes, bár a fene tudja, és ebben a városban majd minden sarkon áll egy megilletődött nászpár, volna kedvem ebben a városban élni, de a képeit, azt hiszem, nem ezért szeretem igazán, hanem azért, mert az optimista életszemlélet, a pozitív jövőkép és a harsogó életigenlés mögött, az őket kirajzoló hálózatban gyakran van egy kis él, szöglet, tüske, döfés, ami átüti ezeket a finom, fekete-fehér selymeket, és rányitja a szemedet arra, hogy az örökkévaló műanyagdemizsonok meg a soha le nem bomló petpalackok között a renovált Anna-kút oldalából éppen úgy lóg ki még mindig az a meleg fémcső, mint mocsárrészeg hajléktalan húgyfoltos sliccén az a vékonyka, kókadt, mosdatlan kis fekete pénisz, hogy a teszkóminőségű, festetlen, billegő sörpadon ugyanazok a posztszocialista, kirabolt zsírfejek múlatják az időt, mint, teszem azt, ötvenöt évvel ezelőtt, ugyanott, és hogy a lófasz, az bizony, akkor is csak lófasz, ha épp egy legelő, frufrus, végtelenül aranyos kis pónikából lóg ki, akár hogy szépítgeted is, és ezért aztán talán mégse tanácsolnám a polgármester úrnak, hogy vegye meg a Gézát kilóra, mert a végén csak jól ráfaragna vele, ahogy én a Gézát ismerem, mert hát ez az egész együtt mégis valami olyasmit sugall talán, hogy nem, az életigenlés pozitív, forrásérzékeny fényei meg a kelet-európai létezés lassan, nagyon lassan vagy talán egyáltalán nem is világosodó árnyoldalai talán mind nem is olyan érdekesek, mert úgyis csak az a fontos igazán, hogy legyen egy hely, egy nagyobb, ellenőrizetlen, esetleg nem kifejezetten ronda tér, ahol a családoddal együtt olyan lehetsz, amilyen lenni mindig is akartál, és közben a hely, ami mindennek teret ad, semmiképpen se sértődjön meg azon, hogy téged, végeredményben, valljuk be: csak egészen kicsit érdekel.  

Szilasi László

 

Szegeden, 2013. november 25-én